A gyom

A kő repedt volt, a vas korhadt, a fény pedig csak szűrődött…

Mégis ott volt. Egyetlen hajtás.
Zöldje élesen hasított a szürkeségbe, mintha tagadni akarta volna az elmúlást. Egy régi ablak alatt nőtt ki, ott, ahol semmi nem nőhetett volna. A vasrácsok között átnyúlt az idő, a por, a csend – és mégis, ő ott volt. Egy apró, makacs élet, amely nem ismerte a remény szavát, csak a létével üzent:
"Nem számít, mennyire rideg a világ, én növök. Mert élni akarok."

Néha úgy érezte magát az ember is, mint ez a növény. Bezárva, árnyékba szorítva, a múlt pókhálói közt, ahol csak emlékek élnek, és minden ablak a lehetetlent mutatja. De valami benne is nőni kezdett. Nem gyorsan. Nem látványosan. Csak lassan, csendben, ahogy a fény bevilágolt a repedéseken.
Egy érzés. Egy gondolat. Egy reményfoszlány.

Mert a rács nem az, ami megállít. A rács az, amin keresztül megérted, milyen erős vagy.
És a növény... nem csak egy gyom.
Hanem egy üzenet.
Az élet üzenete.