Akkor és ott...

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először megláttalak.

Mintha a világ egyetlen rezdülése is abból az egyetlen képből született volna: ott álltál előttem, lapos talpú cipőben, könnyed léptekkel, mintha nem is a földön járnál, hanem a szél vinné magával minden mozdulatodat. A szőke, hosszú hajad lágy hullámokban omlott a válladra, meg-megcsillant benne a fény, mintha minden sugarat neked küldött volna az ég.

A fekete spagetti pántos felsőd egyszerre volt finoman visszafogott és mégis végzetesen vonzó – egy apró részlet, amely örökre bevésődött a szívembe. A tekintetedben ott volt a szabadság, a fiatalság, és valami megmagyarázhatatlan tisztaság. A mosolyod pedig… az a gyönyörű, mindent feloldó mosoly. Abban a pillanatban tudtam, hogy van valami, ami túlmutat a hétköznapokon, valami, ami túlmutat rajtam is.

A világ elcsendesedett körülöttem, minden zaj elhalkult, minden más árnyékba borult. Csak te maradtál, és az a pillanat, amely azóta is bennem él, sértetlenül, fényben úszva. Akkor még nem tudtam, hová vezet majd ez az érzés, de azt igen: hogy ez egy olyan emlék, amelyet soha, semmilyen erő nem tud kitörölni belőlem.

Mert vannak találkozások, amelyek nem kérdeznek, nem engednek, csak örökre megváltoztatnak. És a mi pillanatunk pontosan ilyen volt....nekem