Az utolsó levél
naplóm...
2024.november 18.
Késő este van. Minden csendes, csak a laptop zúgása töri meg a szobát, meg a gondolataim zaja. Már harmadszor kezdem újra ugyanazt a levelet. Nem is tudom, minek hívjam – levél? Vallomás? Búcsú? Talán mindegyik egyszerre.
"Szia, csak azt akartam mondani, hogy… hogy még mindig gondolok rád. És sajnálom."
Aztán törlöm. Mert gyáva vagyok. Mert most már nem számít.
Ő lépett. Túl messzire ment, túl sokáig várt, és én nem voltam ott. Nem akkor, nem úgy, nem eléggé. Más mellett mosolyog most. Nem azzal a mosollyal, amit én láttam – de mosolyog. Nem vagyok benne, de nem is hiányzom. Vagy ha mégis, az már nem az a fajta hiány.
Furcsa, hogy egy döntés, egy "majd holnap megmondom neki" milyen gyorsan válik sohává.
A címzett: nincs. A tartalom: csak törlésre vár. Ez az utolsó levél. Nem ő kapja meg. Én teszem el – mélyre.
2025. január 6.
Hó esett reggelre. Olyan csendben, mintha az ég is azt akarta volna, hogy senki ne vegye észre, hogy indulok.
A bőröndöm kereke zörgött a járdán, valahogy idegen volt ez a hang a megszokott utcákon. A szívem úgy kalimpált, mintha éppen lopáson kapták volna – lehet, tényleg lopok valamit magamtól: a múltat. Mindazt, ami nem történt meg.
A buszmegállóban hideg volt. Megnyitottam a jegyvásárlós appot, és először írtam be a város nevét. A várost, amit nem ismertem. A várost, ahol talán újra elkezdhetem. Még ki sem mondtam hangosan, de már ettől is remegett a gyomrom.
A barátom – Gábor – írt előző este. "Figyelj, ha tényleg jössz, a gyárban most is keresnek embert. Nem nehéz, de meló. Lakást is tudok nézni neked, csak szólj, mikor érsz be."
Nem válaszoltam neki. Akkor még nem tudtam, tényleg indulok-e.
Most már tudom. Elindultam.
A vonat ablakán át néztem a tájat. Lassú fehérséggel futottak el a fák, a rétek, a városok. Egy kisgyerek a túloldalon ragasztotta az orrát az ablakhoz, ujjával kanyargós utakat rajzolt a párába. Eszembe jutott, hogy én is rajzoltam valaha. A jövőt. Vele. De elhalványultak a körvonalak.
Most már nem vele rajzolom tovább.
A határnál csak biccentett a vámos, mintha semmiség lenne otthagyni egy egész életet.
Aztán egyszer csak ott voltam. Egy új nyelvű tábla, új utcanevek, új levegő. Nem éreztem jól magam. De ez az érzés – furcsa mód – tiszta volt. Legalább tudtam, hogy élek.
Gábor a pályaudvar előtt várt. Ölelés nélkül, csak egy "Na, végre!"-féle vállveregetéssel. Pont, amire szükségem volt. Nem együttérzés. Csak valami, ami azt súgta: menni tovább.
Most itt ülök egy idegen albérlet idegen konyhájában. A hűtő zúg, az ablak párás. Nincs kilátás. De azt mondta Gábor, holnap mutat egy helyet, ahol látni lehet a hegyeket.
És ez most valahogy elég.
2025. január 10.
Ma aláírtam a papírokat. Hivatalosan is dolgozom. Fura ezt leírni. Egy hét sem telt el azóta, hogy eljöttem, és máris van egy munkahelyem. Egy beléptetőkártyám. Egy szekrényem a műhely öltözőjében, kulccsal. Nevetséges apróság, de amikor a kezembe adták, azt éreztem: valaki számít rám.
A gyár zaja tompa, egyhangú zúgás, amit hamar megszokik az ember. Fél nap után már csak a gondolataim zavaróbbak, mint a gépek. Gábor megmutatott mindent. Ő már második éve dolgozik itt, és mindenki ismeri. Viccelődik, besegít, szeretik. Jó látni. Főleg úgy, hogy ő is ismerte "őt". A lányt.
Egyszer sem mondta ki a nevét. Mintha csendben egyezség született volna köztünk. Ha nem beszélünk róla, kevésbé fáj.
Azt hiszem, ezért tudok itt lenni. Mert ő nem kérdez, csak jelen van. És néha ez elég.
Ma este megmutatta azt a kis lakást, amiről beszélt. Nem szép. Sőt, inkább szürke és kopott. De van benne valami. Az ablak a hegyek felé néz, és tényleg – ha tiszta az idő, látni lehet a csúcsokat. Most csak a kontúrok sejlenek, fehérlő foltok a kékes szürkében. De ott vannak. Elérhetetlennek tűnnek. Pont, mint az, amit elvesztettem.
Nem panaszkodom. Van hol aludnom, van mit ennem. A hűtőben egy félig bontott rosé, amit még Pestről hoztam. Gondoltam, ha történik valami szép, koccintok vele.
Ma este kinyitottam. Egyedül. Nem történt semmi különös. Csak a csend. De valahol belül mégis mozdult valami.
Talán az, aki régen voltam. Vagy az, aki még lehetek.
2025. január 15.
Ma reggel korábban keltem. Nem kellett volna, szabadnapos vagyok – de a fény valahogy máshogy esett a falra. Ébresztett.
Kávét főztem, és kiültem az ablakba. A hegyek ma látszottak. Tisztán, erősen, hóval borítva. Úgy tűntek, mintha valami megmászhatatlan igazság lenne a világ szélén. De szép volt. Olyan szép, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. Ez volt az első pillanat, mióta idejöttem, hogy nem gondoltam rá. A lányra.
Ez az érzés új volt. Nem felszabadító, nem örömteli. Csak... más. És ebben a másban volt valami békés. Talán ez az, amikor a fájdalom már nem harap, csak csendben veled él.
Felöltöztem, és elindultam sétálni. A város lassú volt, kissé álmos, de nem volt benne ellenségesség. Először idegennek éreztem – most már inkább csak ismeretlennek. Ami, ha belegondolok, nem ugyanaz.
Megálltam egy kis bolt előtt, ahol cserepes jácintokat árultak. Vettem egyet. Nem tudom, miért. Talán mert emlékeztetett valamire. Vagy valakire. Talán csak azért, mert zöld volt, és élt.
Később beültem egy kávézóba. A pultos lány rám mosolygott, mikor visszaadta a visszajárót. Nem volt különös pillanat. De emberi volt. És ez elég volt ahhoz, hogy ne akarjak hazamenni.
A nap végén hazasétáltam. A hegyek mögött már lebukott a nap, az ég mélynarancsba hajlott. Azt mondják, minden új élet egy kis halállal kezdődik. Talán igaz.
Én ma egy kicsit új életet kezdtem.
2025. január 21.
Ma este csendesebb vagyok, mint máskor. A lakásban nem szól semmi, csak a fűtés halk kattogása tölti be a teret, meg a gondolatok, amik hangosabbak ilyenkor, amikor senki sem figyel.
Az üveg rosé ott állt már egy ideje a konyhapulton. Nem volt semmi különleges apropó. Nem szülinap, nem évforduló, nem újrakezdés. Csak ma volt az első este, amikor úgy éreztem, kibírom a csendet. Kibírom, hogy egyedül bontom fel.
Lassan töltöttem ki. Mintha időt akarnék adni magamnak. Megérezni a súlyát annak, hogy már nem várok senkit, és nem vár rám senki.
A pohár hideg volt a kezemben. És egy pillanatra eszembe jutott az a nyári este, amikor együtt ültünk a Margit-híd alatt, és ugyanilyen rosét ittunk műanyag pohárból. Nevetett. Én meg csak néztem, ahogy a haja kócos lett a szélben, és azt hittem, időnk van. Hogy nem kell sietni.
De az idő nem kérdez. Elvesz.
A ma este nem volt szomorú. Csak igaz. Ez a szó járt a fejemben. Igaz. Mert már nem szépítek, nem mentegetőzöm, nem keresem az "akárhogy is lehetett volna"-kat.
Megittam a bort. Aztán megígértem magamnak valamit.
Hogy mostantól mindig hallgatni fogok a szívemre. Akkor is, ha fél. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha nem vagyok biztos benne, merre vezet.
Nem tudom, mit hoz a következő hét. Csak azt tudom, hogy nem akarok több "majd holnap"-ot. Mert a holnap néha sosem jön el.
És én most itt vagyok. Egy új városban, egy kis lakásban, egyedül a roséval. De valami elkezdődött.
Én.
2025. február 3.
Ma újra ott jártam. Nem szándékosan. Csak úgy hozta az élet – egy fuvar Gábor egyik ismerősének, akit fel kellett venni a régi városból. Az én városomból.
Ahogy közeledtünk, minden ismerős lett, fájdalmasan ismerős. A benzinkút, ahol egyszer hajnalban forralt bort vettünk termoszba. A kis tér, ahol először megfogtam a kezét, csak egy pillanatra, félve, hogy elhúzza. Nem húzta el.
Nem mondtam Gábornak semmit. Csak bámultam kifelé. Azt hittem, majd összeroppanok, ha újra látom. De nem. Csak valami mély, csendes súly húzódott a mellkasomba. Mintha már nem is az a hely lenne, hanem csak egy emlék térképe. És én most már nem tartozom rá.
Az ismerőst egy kis bolt előtt szedtem fel – furcsa mód épp az a bolt volt, ahová akkoriban együtt jártunk a lánykával. Néztem a kirakatot, és akaratlanul is körbepillantottam. Nem volt ott. Persze, hogy nem. Ez nem az a történet, ahol véletlen találkozások oldanak fel minden feszültséget.
De éreztem, hogy ott van. Nem ő maga – hanem a lenyomata. Az a vékony réteg, amit az ember hagy maga után azokban a helyekben, ahol valaha boldog volt.
Hazafelé visszafelé néztem. Sokáig. Amíg el nem tűnt az a város a visszapillantóból. De nem fájt úgy, mint féltem, hogy fog. Valahogy már nem az volt a kérdés, hogy mit vesztettem el – hanem az, hogy mit viszek magammal.
És tudod, mit viszek?
Azt a pillanatot. Amikor először mondtam volna, hogy szeretem. Csak nem mondtam. Azt hittem, lesz még rá idő.
Nem volt.
De ma megfogadtam, ha egyszer újra érezni fogok valamit valaki iránt – nem várok. Nem fogok gyáván hallgatni. Inkább fájjon az igazság, mintsem újra elvesszen valami csak azért, mert csendben maradtam.
2025. február 17.
Színházba mentem ma este.
Nem is tudom, miért vettem bérletet hetekkel ezelőtt. Talán csak kapaszkodó volt. Valami, ami köt a városhoz, az időhöz, a jövőhöz. Talán azért, mert tudtam, hogy ha valahol, hát ott… egyszer megláthatom őt.
És ott volt.
A második sor szélén ült, fekete kabátban, haját kibontva. Nem látta, hogy megláttam – én viszont nem tudtam levenni róla a szemem. Nem volt egyedül. Mellette egy férfi. Nem fogta a kezét, nem hajolt közel hozzá, de ott volt. A jelenlétével. Ahogy én már nem vagyok.
A darab elején próbáltam a színpadra figyelni, de csak a fény játszott a haján. Az a meleg, sárgás fény, ami olyan volt, mint az a nyári nap, amikor először mondta ki, hogy jó velem.
Aztán egyszer csak hátranézett. Nem rám, csak úgy… hátra. Talán csak unta az előadást. Talán megérezte, hogy nézem. A tekintetünk nem találkozott. Mégis tudtam, hogy észrevett.
Az előadás végén nem siettem. Vártam, míg felállnak. Megvártam, míg a tömeg mozdul. Aztán, ahogy elhaladt mellettem, odanéztem. Ő is rám nézett. Egy pillanat volt. Semmi több.
És én… biccentettem.
Nem mosolyogtam. Nem szólaltam meg. Csak bólintottam. Mint aki búcsúzik, de már nem kér semmit.
Ő nem bólintott vissza. Csak nézett. Mintha nem tudná eldönteni, hogy valóban én vagyok-e. Vagy csak egy árnyék a múltból. Talán mindkettő.
Ahogy kiléptem az utcára, a hideg megtalált. De nem bánt. Már nem bánt semmi.
Az az egy pillanat – ahogy a fény átszűrődött a haján – elég volt. Ez volt az utolsó pillanat. Amikor még minden újra fényben úszott.
És aztán tovább sétáltam.
2025. február 24.
Ma újra megírtam azt a levelet. Tudom, már többször megtettem. De ez most más volt.
Nem magyarázkodás. Nem kérés. Nem bocsánatkérés. Csak… emlékezés.
"Tudod, egyszer egy nyári estén leültél mellém a rakpart szélére, és ahogy lenéztél a Dunára, a hajadon úgy csillant meg a fény, mint valami halk ígéret. Abban a pillanatban, azt hiszem, beléd szerettem. De nem mondtam. Csak néztelek. Aztán eltelt egy év. És egy másik. És még egy. És én mindig csak néztelek. De soha nem tettem egy lépést sem feléd. Pedig minden sejtem azt súgta: menj."
Leírtam, majd elmentettem egy fájlba. Nem fogom elküldeni. Már nincs kinek. Nem azért, mert ő nem létezik – hanem mert ez már nem róla szól. Hanem rólam.
Az az este, amikor utoljára láttam, valamit visszaadott. Egy pillanatra újra ott volt, ahol régen – de most már nem nekem. A fény a haján átszűrődött, ahogy akkor. De én már nem nyúltam utána.
És tudod mit?
Most először nem bántam, hogy nem lettem része az ő új történetének. Mert én most már a sajátomat írom. És talán először érzem azt, hogy ez elég.
Ma este nem bontottam bort. Nem írtam naplót órákig. Csak ültem az ablakban, néztem a hegyeket. Csend volt. Bennem is.
Ez az én békém. Nem harsány, nem tökéletes – de az enyém.
És ha egyszer valaki majd leül mellém egy idegen városban, egy kávé mellett, és én újra azt érzem, amit akkor a rakparton… nem fogok hallgatni.
Ez az én utolsó levelem.
Magamnak.
2025. március 1.
Ma reggel nem csörgött az ébresztő. Nem kellett.
A testem magától tudta, hogy ideje felkelni. Nem a munka miatt. Nem a kötelezettségek miatt. Hanem mert… ma valahogy könnyebb volt levegőt venni.
Felkeltem, és kitártam az ablakot. A levegő hűvös volt, mégis friss. A hegyek körvonalai élesebbek voltak, mint máskor. Mintha tisztábban látnám nemcsak őket, hanem magamat is.
Ma először nem gondoltam rá, miközben megfőtt a kávé. Nem vártam üzenetet. Nem kerestem az arcát az utcán. Csak éltem. Úgy igazán. Egyszerűen.
Délután egy parkban sétáltam, ahol gyerekek fociztak. Egy kisfiú elesett, felpattant, és nevetett. És én elmosolyodtam. Mert volt benne valami, amit régen én is éreztem: hogy minden újra kezdhető.
A boltban vettem egy apró, kék noteszt. Nem tudom, miért. Talán mert most először nem akarom a gondolataimat rejtegetni. Nem titkos fájlokban, nem félbehagyott levelekben. Csak úgy, kézzel, lassan, őszintén.
Az első oldalra ezt írtam:
"Ígéretet tettem magamnak. Hogy többé nem futok el attól, amit érzek. Hogy nem halogatok, nem hallgatok. Hogy amikor újra megtalál valaki – mert tudom, hogy fog –, akkor ott leszek. Egészen."
Aztán becsuktam a noteszt, zsebre vágtam, és hazasétáltam. Még mindig egyedül. De most először ez nem jelentett kevesebbet.
Most már tudom: nem baj, ha valami nem lett örök. A lényeg, hogy meg mertem élni. Hogy most már nem a hiányom határoz meg, hanem a választásom.
És én választottam.
Élni.
2025. március 8.
Ma nem történt semmi különös. Nem volt nagy pillanat, sem fordulópont. Csak egy egyszerű hétköznap. És talán épp ettől volt jelentőségteljes.
Reggel nyugodtan ébredtem. A kávé lassan főtt, a rádió halk volt, az utca nem sietett sehová. A kabátom zsebében még ott volt a kis notesz, amit napokkal ezelőtt vettem – de ma nem írtam bele. Nem azért, mert nem lett volna mit. Hanem mert először éreztem azt, hogy nincs szükségem szavakra, hogy elmondjam: rendben vagyok.
Dolgoztam. Ebédszünetben sétáltam egyet. Néztem az embereket, ahogy élnek. Nevetnek, bosszankodnak, rohannak. És én csak figyeltem. Mintha végre része lennék valaminek – még ha apró szereplőként is.
És mégis…
Valami ott motoszkál bennem. Egy gondolat. Egy érzés, amit nem tudok elengedni, bármennyire is azt mondom magamnak, hogy tovább léptem.
Titokban – de talán nem is olyan titokban – még mindig reménykedem.
Magamnak sem vallom be igazán. De tudom, ha holnap valaki odasúgná: "Ott lesz 11:30-kor a régi munkahelyén"...
akkor én ott lennék.
Pontban 11:30-kor.
A járda túloldalán, a kék ajtó előtt. Talán egy csokor nélkül, de tiszta szívvel.
Hogy bemutatkozzak neki újra.
Nem mint az, aki elrontotta. Hanem mint az, aki most már tudja, hogyan kell szeretni.
Nem várok csodára. Nem álmodozom rózsaszín filmjelenetekről.
Csak azt hiszem… hogy van olyan pillanat az életben, amikor két ember újra találkozhat. Nem ott, ahol abbahagyták – hanem ott, ahol még sosem kezdtek el semmit.
És ha egyszer eljön az a pillanat…
tudom, hogy nem fogok habozni.
De ma még csak sétálok. A kabátom zsebében a notesz meleg, az arcomon szél, a szívemben csend. És valami halvány, halk bizakodás.
Ma van az első nap az új életben.
És én... élek.