Cipelem

Hiába próbálom elrejteni, hiába veszek magamra mosolyt vagy hétköznapi mozdulatokat, belül minden más. Az üresség nem hangos, nem követel magának teret, mégis ott van minden pillanatban. Beleszövődik a szavak közé, beférkőzik a csendbe, és mintha még a levegőt is megterhelné. Olyan, mintha minden lélegzetemmel egy kicsit mélyebbre húzna magába.

Próbálok nem gondolni rá, próbálok a mindennapok apró darabjaiba kapaszkodni, de az űr ott marad. Nem tűnik el attól, hogy nem beszélek róla. Olyan, mint egy árnyék, amit nem lehet lemosni a falról: mindig ott áll mögöttem, kísér, figyel, és néha rám nehezedik, míg úgy érzem, megroppanok alatta.

És mégis, valahol mélyen remélem, hogy egyszer könnyebb lesz. Hogy az üresség nem elnyel, hanem lassan, észrevétlenül kitisztul belőlem. De ma még nehéz. Ma még minden lélegzet olyan, mintha súlyt cipelnék.