Egyedül

Szeretem a csendet.
Mert olyankor jobban hallom a gondolataimat… és bennük mindig ott vagy te.
Nem tolakodóan, nem hangosan, csak úgy... jelen vagy. Mint egy halk dallam, amit csak az hall, aki igazán figyel. A pillanatok közötti résben élsz bennem – ott, ahol nem létezik idő, csak érzés.

Amikor lehunyom a szemem, látlak.
Nem élesen, mint egy fényképen, hanem puhán, mint az álom peremén lebegő árnyékot. Néha elmosódik az arcod, de az érzés, amit hagysz, sosem.

Arra vágyom, hogy egyszer ne csak képzelet legyél.
Ne csak éjjeli sóhaj, ne csak betűk közé rejtett gondolat.
Hanem valóság.
Valaki, aki ott ül mellettem, amikor nem szólunk semmit, mert a csend már nem üres, hanem közös.
Valaki, akinek nem csak a hiányát ismerem, hanem a jelenlétét is.

Addig pedig maradsz ott, ahol mindig is voltál: a gondolataimban.
És ha egyszer mégis megérkezel… talán felismerlek.
Talán nem is kérdezek semmit, csak annyit mondok halkan:

"Végre."...