Hallom a hangod...

Hallom a hangod a csendben. 

Nem szavakat, nem hangokat, csak valami láthatatlan rezdülést, amely mégis mélyebben szól, mint bármi más. 

Olyan, mintha a levegő is tudná, hogy egyszer itt voltál, és a hiányod nem üres tér, hanem emlékekből szőtt jelenlét.

A csendben minden erősebb: a szívem dobbanása, az elmémben kavargó képek, és a sóhaj, amely lassan kúszik ki belőlem. Mintha a világ elnémulna, hogy teret adjon annak, ami túlmutat az időn – annak a hangnak, amit csak én hallok.

Ez a hang nem kérdez és nem válaszol. 

Csak van. 

Hordozza mindazt, amit kimondani sosem tudtunk, és mindazt, amit a szavak úgyis kevésnek találnának. A csend így lesz gazdagabb, mint a legzajosabb nap, és én úgy kapaszkodom belé, mint egy biztos hídba, amely átvezet a múlton, a veszteségen, az ismeretlen jövőn.

Hallom a hangod a csendben – és ez elég ahhoz, hogy tudjam, soha nem veszítettelek el igazán.