Ismerem a házat

Igen, ismerem a házat. Minden sarka, minden nyikorgó deszkája, minden megkopott kilincse egy-egy történetet őriz. Olyan emlékek ezek, amelyek nem fakulnak az idővel — csak mélyebbre vésődnek a lélek falába.

Nagyon sok boldog percet töltöttem itt. A nyári fényekben úszó délutánok, a madarak reggeli éneke, a régi rádió tompa zümmögése — mind újra meg újra visszacsengenek bennem.

Emlékszem egy történetre is. Egy különös nyár volt az. Akkor történt, hogy a szemközti házhoz vendég érkezett: egy szőke hajú lány, karcsú alakja határozottan mozgott a camping kerékpáron, mintha csak a szél vitte volna. Ica nénihez jött, de nekem úgy tűnt, mintha egyenesen a szívembe gurult volna be az udvaron át.

Akkoriban a függöny mögül lestem őt. Minden reggel, minden délután, amikor csak megérkezett vagy elindult. Lopva, halkan, hogy ne vegye észre, mégis remélve, hogy egyszer majd hátrafordul.

Rengeteg idő telt el. Évek, évtizedek — más ország, más arcok, más hangok. De van, ami nem változik. Most is ugyanazzal a remegő szívvel várok valakire, talán már nem is őt, hanem azt az érzést, amit egykor ő ébresztett bennem.

A következő ablakom már egy nem oly távoli országra fog nézni. Más lesz a fény, más a táj, talán még a függöny is új. De az ablak előtt állni, várni, figyelni — az marad. Azt hiszem, most már más szívvel húzom majd el a függönyt. De még mindig ugyanazzal a reménnyel....