Törékeny harmóniák

2. fejezet – Törékeny harmóniák

A parton ültek még sokáig, szavak nélkül. Lara azt érezte, mintha minden korábbi kérdésére válasz született volna – nem mondatokban, hanem a hegedű húrjai között, abban a halk, bensőséges dallamban. Mégsem kérdezett semmit. És a férfi sem kérdezte meg a nevét.

A következő napokban újra és újra visszatért. Nem azért, mert így tervezte. Egyszerűen... nem tudott nem visszamenni. A férfi – akit később Adrian néven ismert meg – mindig ott volt. Néha játszott, máskor csak csendben bámulta a horizontot, mintha várna valamire. Vagy valakire.

Lara érezte, hogy valami szokatlan történik vele. Nem szerelem volt ez – még nem. Inkább egyfajta mély, halk ismerősség. Mint amikor egy régi dallam újra felcsendül benned, és nem tudod, hol hallottad korábban... csak azt tudod, hogy hozzád tartozik.

Egyik este, amikor a nap már alig pislákolt a víz szélén, Adrian végre megszólalt.

– Miért vagy mindig egyedül?

Lara meglepődött a kérdésen, de nem zavarta.

– Mert valaki, akit szerettem, már nem jön vissza.

Adrian bólintott. Nem faggatta tovább. Csak elfordult, és újra a hegedűért nyúlt. Ezúttal nem egy ismert dallam következett. Amit játszott, az nyers volt, töredezett – mégis gyönyörű.

Lara rájött: ez nemcsak zene. Ez valaki története volt. És ez a történet most összefonódott az övével.