A dallam vége, ami valami mást kezd el

20. fejezet – A dallam vége, ami valami mást kezd el

Néhány héttel a koncert után a ház, amelyhez visszatértek, már nem ugyanaz a ház volt. Nem azért, mert átrendeztek benne bármit – hanem mert ők változtak meg közben. A falak ugyanazt a napfényt szűrték át, de most már két ember árnyékát rajzolták meg benne.

Adrian reggelenként teát főzött. Nem sietett. Már nem volt hova. A zene nem vált kötelességgé – csak része lett annak, amit együtt éltek. Játszott néha a verandán, néha csak egy-egy hangot, amit Lara dúdolt tovább a konyhából.

Lara rajzolt, nem kiállításra, nem pályázatra – hanem önmagának. Fák koronáját, Adrian kezét, azt a pillanatot, amikor a csendet nem akarták többé megtörni.

Volt egy délután, amikor egy új kottalapot tett Adrian a zongorára. A címe: Perfect Symphony.

Nem írt hozzá magyarázatot.

Nem kellett.

A zene már nem kérdezett, nem várt választ. Csak mesélt. Egy part menti találkozásról, egy elveszett levélről, egy régi fényképről, egy koncertterem csöndjéről, és arról a hangról, amit végül valaki másnak játszott el először igazán.

És amikor a darab utolsó sora alá odaírta Lara nevét, az nem aláírás volt.
Hanem ígéret.