A levél a tokban

6. fejezet – A levél a tokban

Aznap este Adrian nem szólalt meg többet. A régi fotó, Lara arca a tömegben, a múlt képei mind elégtek a tekintetében – de a hamu még ott kavargott mögötte. Lara nem kérdezett. Már nem volt szükség kérdésekre. A csönd beszélt helyette.

Másnap korán kelt. A ház, ahol Adrian lakott, egy apró, egyszerű épület volt a domboldalon, fehér falakkal, kék spalettákkal – olyan, amilyet a régi olasz filmekben látni. A ház előtt egy pad állt, rajta a hegedűtok, lezárva, mintha ottfelejtették volna, vagy éppen el akarták volna felejteni.

Lara nem tudta, miért tette. Csak kinyitotta a tokot.

A hangszer ott pihent a bársonyon, gyönyörűen, törékenyen. De alatta, az egyik kis rejtett rekeszben, papír sarka kandikált ki.

Egy levél volt. Összehajtva, megsárgulva, név nélkül. De a kézírás... női volt. Lara remegő kézzel nyitotta szét.

"Bocsáss meg, hogy nem vártalak meg. A világ nem bírta volna el a kettőnket, nem akkor, nem úgy. Én hallottam azt a dallamot, amit nekem játszottál, és tudom, hogy örökre bennem marad. De más választásom nem volt. Tudd, hogy amikor legközelebb megszólal a zene, ott leszek valahol a csend mögött. – A."

Lara szíve kihagyott egy ütemet. A betűk mintha visszhangoztak volna benne. Nem a féltékenység marása volt ez – hanem valami mélyebb. Egy érzés, hogy a férfi, akit kezd megismerni… még mindig valaki mást hallgat a lelke mélyén.

Aznap este Adrian hiába várta Larát a parton. A hegedű hangtalan maradt. Mert most ő volt az, aki keresett valamit. Egy választ, egy nevet… vagy talán csak a bátorságot, hogy megkérdezze:

"Ki az az A?"