A legelső hang

18. fejezet – A legelső hang

A koncertterem nem volt hatalmas, de volt benne valami méltóságteljes. Az oszlopok karcolt márványból álltak, a mennyezeten freskók futottak végig, elhalványulva, de még mindig élők. A próbaterem oldalt nyílt, diszkréten, mintha tudná: a legfontosabb dolgok nem a reflektorfényben történnek.

Adrian elsőként lépett be.

Lara kint maradt. Nem azért, mert kizárták volna – hanem mert Adrian most egyedül akart lenni azzal, amit hozott. A hegedűt lassan vette elő. Nem volt benne szertartásosság – inkább gyengéd óvatosság. Mint amikor az ember régi sebhelyet érint meg újra, tudva, hogy már nem fáj… de még emlékszik.

A próbateremben csak néhány zenész ült. Matteo is ott volt, hanyagul a falnak dőlve, arca kisimult, tekintete figyelő, de nem nyomást gyakorló.

Adrian lehunyta a szemét. A hangszer súlya ismerős volt. De nem a testében érezte, hanem a szívében. A vállába húzódó feszültségben, a bal kéz ujjbegyeinek emlékezetében, a levegővétel előtt.

Az első hang...
Nem volt tökéletes.

De igaz volt.

A vonó kicsit remegett. A hang enyhén nyers volt, feszülő – de nem bizonytalan. Inkább valóságos. Egy olyan hang, ami nem akar lenyűgözni. Csak elmesélni.

A zenészek nem szakították meg. Adrian nem kérdezett, nem szólt. Csak játszott.

És a dallam, ami megszületett, ismerős volt neki – de mégis új. Az a dallam volt, amit akkor kezdett írni, amikor Larát meglátta a parton. És most végre ki is mondta.

Amikor befejezte, csend lett. Nem taps. Nem elismerő szavak. Csak az a tiszta, néma pillanat, amikor mindenki tudja: megtörtént.

Adrian lassan letette a vonót. Felnézett. Matteo biccentett. Nem mosolygott – csak biccentett. Igen, ez az.

Kifelé menet Lara már ott állt az ajtóban. Semmit nem kérdezett. Csak a szemébe nézett, és halkan annyit mondott:

– Most már tényleg te játszottál.

És Adrian végre elmosolyodott.

Nem úgy, mint korábban.
Hanem úgy, mint aki most először… felszabadult.