A nyom... a hang mögött

7. fejezet – A nyom a hang mögött

Lara nem tudta, miért nem tudta elengedni a levelet. Valami benne megragadta – nem csak a szavak, hanem az, amit nem mondtak ki. A sorok között ott lebegett egy másik történet. Egy szerelem, amely félúton szakadt meg… vagy talán soha nem is teljesedett be igazán.

Másnap visszatért a boltba, ahol a régi fotót találták. Nem keresett semmit konkrétan – csak remélte, hogy a múlt hagyott valahol egy morzsát maga után. A tulajdonos, egy idős férfi, fáradt mosollyal üdvözölte.

– Az a fiatalember... – kezdte, miközben egy polc mögül előbukkant. – A hegedűs. Régen láttam már. De a szeme… mindig valami után kutatott.

Lara elővette a levelet. Nem adta oda, csak megmutatta a kézírást.

– Ismeri ezt az írást? Tudja, ki lehet "A"?

A férfi szemöldöke megemelkedett. Egy hosszú pillanatig csak nézte a papírt, majd lassan bólintott.

– Réges-rég volt itt egy lány. Aurora-nak hívták. Mindenki így ismerte. Álomszerű teremtés volt… mintha a zene követte volna minden léptét. Ő és az a fiú – sokáig senki sem tudta, mi volt köztük. Csak azt, hogy amikor Aurora eltűnt, Adrian már soha nem volt ugyanaz.

– Eltűnt?

– Egyik nap még itt volt, a következőn már csak egy üres ház maradt utána. Sem üzenet, sem búcsú – csak egy történet, ami elvágódott, mielőtt a végéhez ért volna.

Lara megborzongott. A bolt félhomályában a múlt mintha testet öltött volna – nem hangosan, nem kísértetiesen, csak úgy… halkan, mint egy dallam, amit nem lehet elfelejteni.

Mikor visszament Adrian házához, nem kopogott. Nem szólította. Csak leült a verandára, és elővette a levelet.

Adrian percekkel később lépett ki. Megállt az ajtóban, és a tekintete megkeményedett.

– Megtaláltad?

– Nem kerestem – felelte Lara. – Csak... rám talált.

Adrian leült mellé. A hangja alig hallatszott.

– Ha tudod a nevét… akkor tudod, miért nem beszéltem róla.

Lara nem válaszolt. Nem ítélkezett. De a csend már nem volt ugyanaz, mint korábban. Ez most válaszokra várt.