Csendes pillanatok

10. fejezet – Csendes pillanatok

Az elkövetkező napokban nem történt semmi különös. Nem voltak nagy vallomások, sem drámai fordulatok. Csak apróságok – és Lara épp ezekben talált rá valamire, amit már elfelejtett keresni: a nyugalomra.

Reggelente Adrian friss gyümölcsöt hozott a piacról. A ház kis konyhájában teát főzött, és a gőzbe keveredett néha egy-egy halk fütyörészés, mintha egy dallam keresné az útját vissza a világba. Lara ilyenkor az ablakpárkányon ült, lábát a napfényben pihentetve, és figyelte, hogyan olvad bele ez a férfi a saját csöndjébe – mintha mindig is itt lett volna.

Délutánonként a parton sétáltak. Nem mindig együtt – de mindig egymást keresve. Volt, hogy csak egy pillanatra álltak meg, mikor a szél felkavarta a homokot, vagy mikor a hullámok halk zúgása emlékeztetett valami régi hangra.

Este Adrian néha játszott. Nem hosszú darabokat. Csak néhány hangot, motívumokat, amiket Lara néha dúdolni kezdett utána, és ezzel továbbírta. Nem beszélték meg – csak megtörtént. Mintha közösen alkották volna újra a világot. Egy világot, amely csak kettejüknek szólt.

Az egyik este Adrian egy félbehagyott kottalapot tett az asztalra.

– Nem tudom, mi legyen a vége – mondta.

Lara végignézett a sorokon. A zene ott kavargott a papíron, egyre emelkedve, aztán… elhallgatott.

– Talán még nincs vége – felelte. – Talán még csak most kezdődik.

Adrian ránézett, és egy pillanatra Lara úgy érezte, mintha a szemében valami feloldódott volna. Nem feledés. Nem elengedés. Hanem elfogadás.

Hogy a múlt nem ellenség. Csak egy másik tétel a szimfóniában.