A visszhang pereme

14. fejezet – A visszhang pereme

Adrian napokig hozzá sem nyúlt a tokhoz, amit Matteo hagyott a verandán. Mintha a bőrbe zárt hangszer nemcsak a hangokat, hanem a választást is magában hordozta volna – egy kérdést, amire még nem állt készen felelni.

A nappaliban ott feküdt a kotta, amin Larától kapott mondat óta semmit sem írt hozzá. A vége még mindig hiányzott.

Este, amikor a ház csendes volt, és csak a tenger lélegzett odakint, Adrian felvette a hegedűt – de nem az újat, hanem azt a régit. A fa hideg volt, ismerős. A húr enyhén hamisan szólt, mintha ő is megöregedett volna.

A dallamok először csak széttöredezett emlékek voltak. Egy-egy hang, amit elnyomott egy másik. Egy mozdulat, amit elfelejtett. Egy érzés, ami nem akart engedelmeskedni.

Aztán jött Lara.

Nem szólt semmit. Csak leült. Nem nézte, csak hallgatta. És Adrian ekkor értette meg, hogy ez nem koncert. Nem is próba. Ez önmaga visszavétele.

– Félek – mondta ki halkan, úgy, hogy a zene is elhallgatott tőle.

Lara lassan felnézett rá.

– Mitől?

Adrian nem húzta el a tekintetét.

– Hogy újra elvesztem. Hogy ha újra beleadom magam, ugyanott végzem, ahol legutóbb. A zenében mindig benne vagyok. És ha azt valaki nem hallja meg… akkor nem marad belőlem semmi.

Lara odalépett. A hangja puha volt, de megingathatatlan.

– De most már nem csak a csendnek játszol. Most már én is hallom.

Adrian lehunyta a szemét. A keze remegett, de a vonó újra megmozdult. És a dallam, ami most megszületett… már nem a régi volt. Nem Auroraé. Nem a fájdalomé.

Ez már egy új zene volt. Törékeny, bizonytalan – de élő.

Akkor tudta meg: talán a félelem soha nem múlik el. De ha valaki ott van, és figyel, nem kell legyőzni.

Csak túl kell játszani rajta.