Egy pillanatnyi világ

16. fejezet – Egy pillanatnyi világ

Az út Firenzébe hosszú volt, de nem fárasztó. Olyan, mint amikor az ember egy régi könyvet olvas újra – minden táj ismerősnek tűnt, mégis más színben derengtek. A hátsó ülésen a hegedűtok biztonságban feküdt, Lara füzetét az ölében tartotta, de már nem rajzolt. Csak figyelte a világot, ahogy lassan elsuhan mellette.

Este lett, mire megálltak. Egy kis fogadó mellett döntöttek, az út mentén, a dombok között. A ház fagerendás volt, a falakon indák kúsztak, a levegő tele volt jázminnal és valami régi, álmos hangulattal.

Adrian a szobában leült a szőnyegre, a hangszerét maga elé tette, de nem nyitotta ki. Lara kiment a teraszra. A csillagok olyan közelinek tűntek, mintha csak le lehetne szedni őket, egyenként, mint emlékeket egy fájdalmasabb nyárból.

– Tudod – szólalt meg Lara, amikor Adrian mellé lépett –, ha most azt mondanád, hogy forduljunk vissza, én nem kérdeznék semmit. Csak veled jönnék.

Adrian nem nézett rá. Csak halkan válaszolt.

– Ha most visszafordulnánk, az már nem ugyanaz a part lenne. Mert mi sem vagyunk ugyanazok.

Csend lett, de nem súlyos – inkább lágy, mint egy sóhajtás, amit két ember egyszerre enged ki magából.

Aztán Lara megszorította a kezét.

– Félsz?

– Igen – bólintott Adrian. – De most már nem attól, hogy elveszítelek. Hanem attól, hogy megtaláltalak… és nem tudom, elég leszek-e.

Lara ránézett. A szeme nem volt könnyes, csak végtelenül nyitott.

– Nem kell elégnek lenned. Csak igaznak.

Aztán, minden szándék nélkül, csak úgy… megcsókolta. Nem hirtelen, nem bizonytalanul. Mint amikor egy dallam egyszer csak magától visszatér. Mintha mindig ott lett volna – csak várt a csend mögött.

A csók után nem szóltak. Csak leültek a teraszra, és nézték, ahogy a világ lassan elcsitul. És ott, a dombok felett, a csillagok alatt, még nem volt Firenze, még nem volt színpad.

Csak egy pillanat. Egy világ. Ami végre az övék volt.