Egy szimfónia neked

19. fejezet – Egy szimfónia neked

A koncertterem lassan megtelt. Az emberek halkan beszélgettek, a hangjuk elhaló hullámként terjedt végig a boltívek alatt. A fények nem voltak vakítók – inkább melegek, puha aranyba burkolták a nézőteret, mintha valaki szándékosan halkítaná a világ zaját, hogy jobban hallani lehessen valami fontosat.

Lara a harmadik sor szélén ült. Nem azért választotta ezt a helyet, mert jól látni onnan a színpadot. Hanem mert Adrian azt mondta egyszer: "A szélről kezdődik el igazán minden."

A függöny elhúzódott. Matteo vezette be a zenekart. Ő volt a megszokott lendület, a múltból maradt ritmus. De amikor Adrian kilépett… a terem megváltozott.

Nem volt benne hivalkodás. A mozdulata egyszerű volt. A keze nem remegett – a szemében viszont ott volt minden, amit eddig elhallgatott.

Lara észrevette: nem nézett körbe. Egyetlen pillantása volt – és az rá esett. Nem hosszan. Nem keresve. Hanem úgy… mint aki hazatalált.

Az első taktusoknál a világ elcsitult. Adrian most nem egy klasszikus darabot játszott. Hanem a sajátját. A darabot, amit ott, azon a verandán, egy levél és egy csók között írt meg. Egy szerelmi vallomás hangjegyekbe rejtve, suttogva, halk crescendo-kban, törékeny pianissimókban.

A zene nem volt hibátlan. De nem is akart az lenni.

Ez a szimfónia nem a tökéletességről szólt.
Hanem arról, hogy valakiért érdemes újra eljátszani önmagunkat.

A második tételben Lara érezte, hogy valami belőle is oldódik. A fájdalom, amit a múltból hozott. Az elengedés, amit mindig csak halogatott. A hiány, ami soha nem kapott választ. Most minden hangban ott volt a felelet.

A záró hang… nem volt látványos. Nem volt erőteljes. Csak elhalkult. És ott maradt utána egy pillanatnyi csönd – az a szentfajta némaság, amikor az emberek nem mernek levegőt venni, mert attól félnek, eltörik valami gyönyörű.

Majd lassan – egészen lassan – elindult a taps. Nem viharosan, nem kirobbanva. Inkább, mint amikor a szív először mer újra beszélni.

Adrian meghajolt. De nem a közönségnek. Hanem egyetlen személynek, a harmadik sor szélén ülő nőnek, aki miatt visszatalált önmagához.

És amikor leült mellé később a sötétben, Lara csak annyit mondott:

– Ez volt a legszebb szerelmi vallomás, amit valaha hallottam.

Adrian megfogta a kezét. Nem mondott semmit.

Mert néha a zene már mindent elmondott helyettük.