A csend mögött

4. fejezet – A csend mögött

Adrian sosem beszélt sokat. Minden kérdésre egy szelíd mosoly volt a válasza, vagy egy halk biccentés, amitől az ember azt érezte: talán jobb is, ha nem kérdez többet.

Egy este, mikor a felhők eltakarták a csillagokat, és a tenger nyugtalanul morajlott a part mentén, Lara ott maradt vele a sötétben. Nem volt zene. Csak a szél, és a szüntelen csend közöttük.

– Sokat utazol? – kérdezte végül Lara, óvatosan.

Adrian elmosolyodott, de ez a mosoly más volt. Nem a megszokott halk derű – inkább valami szomorú elengedés.

– Már nem. Régen igen. Most... csak keresek valamit.

– Mit?

A válasz nem jött azonnal. Csak a szél. Aztán:

– Egy hangot. Egy nevet. Egy emléket, amit talán sosem kellett volna elveszítenem.

Lara figyelte őt. A profilját, ahogy a holdfény megvilágítja a szeme alatt azt a finom árnyékot, amit nem lehet csak úgy sminkkel vagy alvással eltüntetni. Az ember akkor néz így, ha már túl sok mindent nézett végig némán.

– Egy nő volt az?

Adrian nem nézett rá. Csak megvonta a vállát.

– Inkább... egy élet. Egy olyan változata önmagamnak, amit valahol ott hagytam egy üres színpadon, mielőtt még megtanultam volna végigjátszani a darabot.

És aztán újra csend lett. De most nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint amikor egy zenemű véget ér – de te még mindig hallod benne a dallamot.

Lara akkor érezte meg: Adrian nem csak magányos volt. Valamit – vagy valakit – elrejtett magában. És a zene, amit játszott, nem puszta szenvedélyből szólt.

Hanem bűnbánatból.