A boríték súlya

11. fejezet – A boríték súlya

Aznap reggel a nap korábban kelt, mint ők. A fény még puha volt, áttetsző, és Lara álmosan lépett ki a verandára, ahol a világ mindig nyugodtabbnak tűnt, mint amilyen valójában. Az ajtó előtt azonban várt valami.

Egy krémszínű boríték. A sarka gyűrött volt, mintha hosszú utat tett volna meg. A kézírás ismerős volt. Lara ujjai remegtek, miközben felemelte.

Nem nyitotta ki rögtön. Előbb leült, csak nézte egy darabig, mintha a papíron át érezni lehetne azt, amit benne rejteget.

Adrian éppen akkor lépett ki a konyhából, kezében két csésze teával.

– Jött valami?

Lara bólintott. Nem nézett rá, csak kibontotta a levelet, és olvasni kezdte.

Drága Lara,
Tudom, hogy elmentél, hogy kellett a tér, a csönd, a levegő. De most... vissza kell jönnöd. Egy galéria kiállítást szervez a fotóidból. Azt akarják, hogy jelen legyél – hogy mesélj, hogy ott legyél, amikor a képek életre kelnek. Ez az a lehetőség, amiről éveken át álmodoztál. Ne hagyd veszni.
*M. *

A levél rövid volt, de nem kellett több. M. – a volt tanára, mentora, barátja – tudta, hogyan írjon, hogy ne kérjen, de mégis ne lehessen nemet mondani.

Lara összehajtotta a levelet. Az ölében hagyta pihenni, mint valami régi döntést, amit újra elő kell venni.

Adrian nem kérdezett. Leült mellé, átnyújtotta a teát, és csak annyit mondott:

– Menni fogsz?

Lara sokáig hallgatott. A tenger messze morajlott, mint egy emlék, amit nem lehet elnémítani.

– Még nem tudom – felelte végül. – Még nem döntöttem el, hogy vissza akarok-e térni… vagy hogy mit jelent visszatérni.

És ebben a mondatban ott volt minden.

Mert néha nem az a kérdés, hogy hol vagyunk, hanem hogy ki lettünk közben.