Kopogás a múltból

13. fejezet – Kopogás a múltból

A délután szélcsendes volt, a part fölött alacsonyan szálltak a sirályok. Lara a verandán ült, egy vázlatfüzetbe rajzolt mozdulatokat, árnyékokat, mintákat, amik régóta benne éltek, de most először mertek kibújni belőle. Adrian a házban hangolta a régi hegedűt – lassan, úgy, mintha nem csak a húrokat, hanem önmagát is vissza akarná hangolni az életbe.

Aztán kopogtak.

Lara felkapta a fejét, Adrian mozdulata megállt. A látogató nem sietett. A kopogás nyugodt volt – de határozott.

A férfi, aki a küszöbön állt, magas volt, napbarnított, a tekintete pedig egyszerre volt kíváncsi és óvatos. A vállán egy hangszeres táska lógott, kopott bőr, rég hordott.

– Adrian? – kérdezte halkan, amikor a házigazda az ajtóhoz lépett.

Egy hosszú másodperc csend következett.

– Matteo? – Adrian hangja elhalt. – Azt hittem, már... valahol Svájcban vagy, vagy talán Berlinben.

A férfi elmosolyodott.

– Ott voltam. De most itt vagyok. És hallottam… hogy újra elővetted a hegedűt.

Lara a háttérből figyelte őket. Adrian testtartása feszült volt – nem ellenséges, de mintha a múlt súlya újra ránehezedett volna.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Nem tudtam. Csak reméltem. A galériás lány beszélt rólad – mondta Matteo, majd félrebillentette a fejét. – És most, hogy újra játszol... lenne egy estém. Firenze. Kis koncert. Régi barátok. Semmi nagy. Csak… zene. Tudod. Azt, amit együtt tudtunk.

Adrian nem válaszolt. Csak a kilincsre tette a kezét, mintha mérlegelné, hogy bezárja… vagy kinyissa a világra.

Matteo nem erőltette tovább. Letette a hangszeres táskáját a lépcsőre.

– Itt hagyom ezt. Tudod, mi van benne. Ha nem jössz el, rendben van. De ha igen… tudni fogom, hogy végre nem csak a csendnek játszol.

Majd sarkon fordult, és elindult a lemenő nap irányába.

Amikor Adrian becsukta az ajtót, Lara már mellette állt.

– Milyen érzés? – kérdezte.

– Mintha a múlt nem is múlt lenne, hanem egy visszhang, ami újra elért. És most eldönthetem, hogy felelek-e rá… vagy hagyom elveszni.

Lara nem válaszolt. Csak finoman megérintette a vállát.

És akkor Adrian megértette: nem egyedül kell választania.