Mielőtt a dallam elindul

15. fejezet – Mielőtt a dallam elindul

A reggel későn érkezett. A nap tétován emelkedett fel a horizont mögül, mintha maga sem lenne biztos abban, készen áll-e újra világítani. A ház csendes volt, de nem üres – inkább tele a tegnapokkal, amiket nehéz lenne becsomagolni.

Lara az ablaknál állt, nézte, ahogy a szél végigsimít a fákon. A füzetét becsukta. Nem rajzolt már. Nem volt szükség rá – a vonalak, amiket keresett, most már belül voltak. Nem papíron.

Adrian a verandán ült, előtte egy bögre kávé, és a kezében egy kottalap. Ujjával végigsimította a sorokat, majd letette, és mélyet sóhajtott. Nem volt kérdés többé. Csak búcsú.

Később együtt mentek végig a parton. Lassan, mint akik nem sietnek sehová, mert tudják, hogy ami fontos, úgyis velük jön.

Lara megállt annál a fatörzsnél, ahol először látta Adriant játszani. A homok még őrizte a formát, ahol akkor leült.

– Itt kezdődött – suttogta.

Adrian bólintott.

– De nem itt ér véget.

Felnézett az égre. Nem voltak felhők. Csak tisztaság, és az a végtelen nyugalom, amit már nem kell keresni, mert az ember magában viszi tovább.

Délután becsomagolták a legfontosabb dolgokat – egy kottát, egy hegedűt, egy rajzfüzetet… és egy teáskészletet, amin már repedés futott végig, de ami minden reggel ott volt a kezükben.

Az ajtót nem csukták be rögtön. Még egyszer visszanéztek.

Nem volt könnyes a búcsú. Nem volt szomorú sem. Inkább olyan, mint amikor egy hosszú, halk zene végén az utolsó hang után nem tapsolnak azonnal. Csak ülnek. Éreznek. Megőriznek.

Akkor Lara odalépett Adrianhez, megfogta a kezét, és halkan annyit mondott:

– Köszönöm, hogy nem maradtál örökre csendben.

És elindultak.

Nem vissza.

Hanem előre.