Egy képkocka a múltból

5. fejezet – Egy képkocka a múltból

A kis bolt az öböl sarkánál régimódi volt. Faragott faajtaja nyikorgott, amikor Lara belépett, és a levegőben por, levendula, és valami mélyen nosztalgikus illat keveredett. Régi könyvek, bakelitek, sárgult képeslapok – egy hely, ahol megállt az idő.

– A tulajdonos gyűjtögető. Mindent megőriz, ami másoknak már nem kell – mondta Adrian, miközben követte őt az egyik hátsó polc felé.

Lara egy régi fotóalbumot vett le. Véletlen volt, vagy talán sorsszerű, de amikor felütötte, a harmadik oldalon megakadt a keze.

Ott volt egy kép.

Egy esküvő. A menyasszony hófehér ruhában, a templom kapuja előtt, a háttérben gyertyák és aranyló fények. Nem ismerte fel azonnal, de aztán… megdermedt. Mert ott állt a tömegben – háttal, de kétségtelenül ő volt az.

– Ez… én vagyok. Itt voltam. Ez a fotó évekkel ezelőtti…

Adrian közelebb lépett. A tekintete megváltozott. Nem volt benne meglepetés. Inkább valami csendes felismerés – és félelem.

– Te… – kezdte Lara, de a hangja elhalt.

Adrian ujjai megérintették a kép szélét, majd lehunyta a szemét, mintha ezzel visszapergetné az időt.

– Én ott játszottam – mondta halkan. – Hegedültem az esküvőn. Nem ismertelek, csak egyetlen pillanat volt, mikor megfordultál. A fény úgy esett az arcodra, hogy valami bennem megállt.

– Miért nem szóltál?

– Mert akkor még nem volt mit mondanom. Csak egy dallamot vittem magammal, amit azóta sem tudtam elfelejteni.

Lara lapozni akart, de Adrian megfogta a kezét.

– Nem véletlen, hogy most találkoztunk újra. Ez a dallam... te vagy.

A levegő megfagyott közöttük. Nem a múlt, hanem valami más volt jelen – valami, amit mindketten éreztek, de még nem mertek nevén nevezni.

És ekkor Lara rájött: talán nem először kezdődött ez a történet. Csak eddig nem volt ideje kibontakozni.