Megszűnik a világ

Megszűnik a világ, ha rám nézel

Néha azt kívánom, bár sosem találkoztunk volna.
Aztán jössz te – minden gondolatom közé, minden csendembe, minden mozdulatomba –, és tudom, hogy hazudok magamnak.

Mert amikor rám nézel, a világ egyszerűen elhallgat.
Megszűnik a zaj.
Megszűnik az idő.
Megszűnik minden, ami előtte fájt, és minden, ami utána hiányzik.

Csak te maradsz.
A szemedben az a furcsa, ismerős fény, amitől úgy érzem, valahol már éltünk együtt – egy másik életben, egy másik időben, egy olyan helyen, ahol nem kellett búcsút venni, ahol nem kellett elengedni egymást, és ahol a szavak nem voltak nehezebbek a csendnél.

Talán egyetlen pillanatért születtem meg.
Azért, hogy ott álljak előtted, amikor először rám nézel.
És akkor minden – az egész világ – meghajol a pillanat súlya alatt, mintha tudná: ez több mint tekintet.
Ez ítélet.
Ez ígéret.
Ez végzet.

És ha egyszer elfordítod a szemed…
A világ újra elindul majd.
Zajosabb, kegyetlenebb, hidegebb lesz.
De addig – amíg rám nézel – addig minden létezés értelmet nyer.
Mert megszűnik a világ, ha rám nézel. És én végre otthon vagyok.