Mennyi hibát követtem el.
És nincs értelme tovább tagadni, vagy magyarázatokat keresni.
Tudom, hogy a döntéseket én hoztam meg.
Én voltam az, aki nem szólt, amikor kellett volna.
Én voltam az, aki kimondott szavakkal bántott.
Én voltam az, aki hagyta kicsúszni a kezéből azt, ami fontos volt,
csak mert kényelmesebb volt nem szembenézni vele.
Sokszor gondolok vissza azokra a helyzetekre, ahol gyáva voltam.
Tudtam, mit kellene tennem, mégsem tettem.
Féltem a következményektől, féltem az igazságtól, féltem attól, hogy hibázom –
és közben épp az lett a hiba, hogy nem cselekedtem.
Ott maradt a csönd, amit azóta is nehéz elviselnem.
Máskor épp a túlzott makacsságom vitt félre.
Azt hittem, igazam van.
Azt hittem, majd én jobban tudom.
És közben romboltam.
Kapcsolatokat, lehetőségeket, saját magam bizalmát.
Most már látom, hogy sokszor nem a világ ellenem,
hanem én saját magam ellen harcoltam.
A legrosszabbak mégis a mulasztásaim.
Azok a pillanatok, amikor ott volt a lehetőség,
hogy kimondjak egy fontos szót,
hogy megtegyek egy apró gesztust,
hogy megmutassam: számít nekem a másik.
És én hagytam elúszni.
Nem egyszer. Nem kétszer.
Mindig azt hittem, lesz még időm.
És most már tudom: nincs.
Az elszalasztott pillanatok nem térnek vissza.
Keserű érzés kimondani, de sokszor nem voltam méltó ahhoz, amit kaptam.
Nem becsültem eléggé az embereket, akik mellettem voltak.
Nem köszöntem meg azt, amit megtettek értem.
Nem figyeltem rájuk annyira, amennyire megérdemelték volna.
És sokszor még magamat sem tiszteltem eléggé ahhoz,
hogy őszinte legyek önmagamhoz.
A hibáim nemcsak rám hatottak.
Másokat is érintettek.
Sérültek miattam emberek, akik bíztak bennem.
Lehet, hogy nem mondták ki.
Lehet, hogy rég továbbléptek.
De én tudom, hogy sebeket hagytam magam után.
És ezzel együtt kell élnem.
Nehéz elviselni a tudatot, hogy ennyi mindent elrontottam.
Sokszor legszívesebben elfordítanám a fejem,
mintha nem is velem történt volna.
De tudom, hogy ez lenne a legnagyobb gyávaság.
Ha nem nézek szembe a hibáimmal,
akkor azok irányítanak továbbra is.
Ha nem vállalom a felelősséget,
akkor ugyanazokat a köröket fogom járni, újra és újra.
Ezért most ki kell mondanom:
a hibáim az én felelősségem.
Nincs kit hibáztatnom.
Nincs kire mutogatnom.
Én döntöttem rosszul.
Én hallgattam, amikor szólnom kellett volna.
Én szólaltam meg rosszkor és rosszul.
Én hagytam, hogy a félelem és a kényelmesség vezessen.
És én voltam az, aki nem mert változtatni időben.
Mennyi hibát követtem el.
És tudom, hogy még fogok is.
De most már nem akarok elmenekülni előlük.
Nem akarok úgy tenni, mintha nem lennének.
Inkább vállalom őket.
Mert bármilyen súlyosak, ezek a hibák formáltak azzá, aki most vagyok.
És most kimondom, hangosan és egyértelműen:
Nem akarok többé hazudni magamnak.
Nem akarok kifogásokat keresni.
Nem akarok gyáván elfordulni attól, ami nehéz.
Megtanulok szembenézni a saját árnyékaimmal,
és megtanulom felelősséggel viselni a következményeiket.
Ez az én hitvallásom:
hogy a hibáim nem láncok többé,
hanem jelek, amelyek az utat mutatják.
Hogy a szégyenből erőt,
a bűntudatból éberséget,
a kudarcokból tapasztalatot kovácsolok.
És hogy minden elesés után felállok,
mert csak így válhatok azzá az emberré,
akivé válnom kell.
Akaratom szerint legyen aki szeret,
Akaratom szerint erőm csak így lehet.