Neked szükséged van még rám?

Az éjjel halkabban kérdez, mint a nappal. Nincs benne sürgetés, nincs benne magyarázat. Csak a csend van – és bennem ez a kérdés, amit nem tudok nem kimondani: neked szükséged van rám?

A kacagásra, ami hirtelen tör elő, mintha a világ egy pillanatra megfeledkezne minden terhéről. A beszélgetésekre, amikor nem a szavak számítanak, hanem a köztük húzódó csend, ami néha többet mond mindennél. Szükséged van még ezekre? Rám?

Emlékszel a hosszú utakra, amikor csak mentünk… sehol se sürgetett semmi, és a világ úgy tűnt, mintha egy kicsit lelassult volna, hogy mi utolérjük magunkat? Amikor bóbiskoltál mellettem az anyósülésen, és én fél kézzel fogtam a kormányt, a másikkal meg az időt próbáltam megállítani, csak még egy órára… még egy pillanatra. Hogy meg ne érkezzünk. Mert amíg úton voltunk, addig biztosan voltunk.

Néha azt érzem, hogy még mindig ott vagy mellettem. Hogy csak csuknom kell a szemem, és újra hallom, ahogy sóhajtasz, mielőtt álomba szenderülnél a motor zümmögésében. De az álom kérlelhetetlenül véget ér.

És most csak ez maradt: a kérdés.

Szükséged van még rám?
A csendemre. A mosolyomra. A kezemre, ha már mindenki más elengedte a tiéd.
Vagy csak én ragaszkodom hozzád még mindig – úgy, ahogy már senki más sem?

Mondd, ha még kell, hogy itt legyek. Mert én nem tudok máshol lenni, csak ott, ahol te is vagy. Vagy voltál.

És ha már nem vagy...