Örzöm

Egy régi város szélén, ahol a kövek még őrizték az elmúlt századok lépteit, egy fiatal férfi állt a folyóparton. Nézte a víz lassú, szinte időtlen sodrását, és azon töprengett, miért vágyik annyira valamire, amit sosem tudott megnevezni.

"Mindannyian vágyakozunk, hogy boldogok legyünk" – mormolta magában, mintha a szél fülébe súgná az igazságot. De a boldogság neki mindig olyan volt, mint egy rejtett ösvény az erdőben: látta a nyomait, hallotta másoktól a meséit, mégis, amikor elindult felé, a bokrok sűrűje bezárult előtte.

Nem tudta, honnan jött valójában, és azt sem, hová tart. A mindennapok taposómalmában gyakran elveszett ez a kérdés, de a szíve mélyén érezte, hogy több van az életnél, mint amit a szem lát.

A lelke mélyén őrzött valamit – egy képet, egy érzést, amit nem tudott szavakba önteni. Egy virágot, amely soha nem hervadt el. Kék volt, mint a nyári égbolt, és tiszta, mint a hajnal első fénye. Ez a kék virág mindig ott ragyogott a sötétségben is, és emlékeztette arra, hogy van valami, amiért érdemes tovább menni.

És ahogy körbenézett, rájött, hogy mindenkiben ott rejlik ez a titkos virág. Minden ember a maga csodálatos világát hordozza magában: mosolyokból, könnyekből, emlékekből és vágyakból építve. Egyik sem volt teljesen ugyanolyan, mégis mindegyik valahogyan ugyanoda mutatott – egy láthatatlan fény felé.

A férfi ekkor értette meg: nem kell tudnia, honnan jött vagy hová tart. Elég, ha követi a virág fényét a lelkében, mert az mindig a boldogság felé vezeti. És abban a pillanatban a folyópart csendje nem tűnt üresnek, hanem megtelt ....