Silencio

A csend nem mindig nyugalom.
Van, amikor lüktet. Dobban. Feszül, mint egy elszakadt húr két végpontja között, ahol még ott rezeg a múlt. Az ajtó csukva van. A fény beoson a spaletta résein, de nem tudja betölteni a hiányt. A levegőben valami furcsa, törékeny várakozás vibrál – mint amikor tudod, hogy mindjárt történik valami… de csak nem történik meg.

Minden nap, ugyanabban az órában, ugyanazzal a mozdulattal fordítom el a fejem az ablak felé. Hallgatózom. Nem a madarakra. Nem a szomszéd kutyára. Egy hangra.
A nevetésére.

Az a kacagás…
Könnyű volt, mint a nyári zápor első cseppje, és éles, mint az üvegcserepek a kövön. A világ színesebb lett tőle. A szürke falak árnyékában is virágot hozott. Most meg csak a csend van. Ugyanaz a ház. Ugyanaz a padló, amin egykor mezítláb szaladt végig. Ugyanaz a pohár az asztalon.
De nélküle minden tárgy néma.

És én várok.
Nem szó szerint – hiszen tudom, hogy nincs már hová mennem. De van az a fajta várakozás, ami nem időhöz kötött. Hanem szívhez.
Ahogy az ember akkor is visszanéz, ha tudja, senki sem követi.
Ahogy akkor is felfigyel egy kacajra, ha csak a saját emlékei játszanak vele.

A csend tehát nem üres.
Mert benne visszhangzik az, amit sosem felejt el az ember.
A nevetését.
A jelenlétét.

A hiányát....