Tényleg úgy gondolod, hogy jobb lesz nekem nélküled?

Mondd csak… tényleg úgy gondolod, hogy jobb lesz nekem nélküled?

Talán könnyebb. Talán kevesebb könnyel, kevesebb vitával, kevesebb várakozással. Egy kiszámíthatóbb világ, ahol nem ébreszt fel hajnalban az, hogy vajon te is rám gondolsz-e. Ahol nem hagy nyomot a reggeli kávéscsésze melletted, és nem húz vissza a tekinteted a félig becsukott ajtón túlra.

De attól még jobb lenne?

A csend nélküled más. Nem megnyugtató, hanem üres. És a napok nem telnek, csak múlnak, ahogy a fény lassan lecsorog a falakon, mint valami régi emlék, amit már senki sem mesél tovább. Te voltál a rendetlenség a rendszeremben, a meg nem írt mondat a naplóm végén. És most azt kéred, hogy írjak tovább nélküled – de mondd, hogyan írjak olyat, aminek már nincs hangja?

Azt mondtad, jobb lesz nekem. Hogy majd megtalálom önmagam. De nem vetted észre, hogy akkor voltam a leginkább önmagam, amikor veled voltam. Amikor nem kellett keresnem a helyem, mert te voltál az. Nem birtoklásból, nem hiányból – hanem abból a végtelen nyugalomból, amit csak az adhat, aki előtt nem kell szerepet játszanom.

Talán valóban jobb lesz. Egyszer. Máskor. Mással. Vagy egyedül. Talán valóban megerősödöm, és megtanulok nélküled is emlékezni a fényre.
De ma még nem. Ma még csak itt ülök, és azt kérdezem magamtól újra és újra:

Tényleg úgy gondolod, hogy jobb lesz nekem nélküled?