Tudod...

Mindig fontos vagy nekem, bárhová sodorjon is az élet, és hidd el, minden nap rád gondolok. 

Néha elmerengek azon, hogy talán egyszer én is képes leszek úgy önfeledten élni, mint te – könnyedén, tisztán, szívből. 

És tudod… az esőnek sincs olyan apró lába, mint neked, amelyek csendben, mégis kitörölhetetlenül nyomot hagynak bennem.

Hogy bánom e?!

Bánom-e, hogy éltem,
s a föld szívébe hasítottam nyomot,
mint villám az éjszakát?

Bánom-e, hogy kezeim nyúltak
tiltott gyümölcsért,
hogy ajkaim megitták a szenvedély poharát,
és szavaim néha mérgezett nyilak voltak,
amikor szívem vérzett?

Bánom-e, hogy kerestem
az igazság arcát
porban, tükörben,
asszonyi tekintetekben,
s a csillagok némaságában?

Ó, bánom-e?!

Bánom, hogy féltem,
mikor emelnem kellett volna zászlót.

Bánom, hogy hallgattam,
mikor kiáltanom kellett volna.

Bánom, hogy túl sokszor hittem el,
hogy az ember kicsi,
s hogy az álom haszontalan.

De bánom-e, hogy szerettem?

Nem!

A szerelem minden sebe
koronaként izzik fejemen.

Bánom-e, hogy küzdöttem?

Nem!

A harc minden veresége
új szárnyakat adott lelkemnek.

Bánom-e, hogy éltem?

Nem!

Hiszen minden könnycsepp
egy új forrást fakasztott bennem,
minden zuhanásból
felfelé indultam.

És ha majd egyszer,
számon kérnek az egek kapujában,
hogy miért tévedtem,
miért szerettem,
miért pusztítottam,
miért teremtettem –

csak ennyit felelek:

"Bánom, ami gyáva volt.
De mindent, ami emberi,
ami tűz, ami vér, ami szenvedély –
azt soha!"